Márai Sándor: Arról, hogy sokat kell sétálni  Természetesen mindig egyedül kell sétálni, legalább egy, de inkább másfél, s ha lehet, két órán át napjában. A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház, vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek, vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára, vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a Földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez. Mikor hallottál utoljára csendet? Elalvás előtt? Nem valószínű. Szinte biztos, hogy beszűrődik valamilyen zaj a hálószobádba - talán a szomszédból, az utcáról, vagy egyszerűen csak valamelyik elektromos masinából, ami a lakásban üzemel. Pedig a csend csodát tesz a tudatoddal.Hogyan hat rád, mikor hirtelen megszűnik valamilyen zajforrás, például kikapcsol a mosógép? Nyugalom árad szét benned, ha csak pár pillanatra is. Képzeld csak el, milyen lehet, amikor ennél hosszabb a csend. Néma csend, csend.

Válasz

Márai Sándor: Japán kert /részlet/ Frankfurt a/M. 1921. május hóKassai Napló Li, ki néha mulatságos, néha elidegenítő, néha megdöbbentő történeteket mesélt száraz s végtelenül finom humorral otthonáról, hol egyetlen mozi van, de az erkölcsök oly romlottak, hogy a mozi közönsége felemelt karokkal kénytelen végigülni az előadást: áthozta a japán kertet a vízen, s letette késő délután a penzió asztalára. A kert fél méter hosszú volt, 25-30 centiméter széles. Állottak benne fák, kanyargott benne fehér kavicsos út, jegenyék szegélyezték a kerítést, virágágyak illatoztak különös színeket, hűs lugasok kínáltak pihenőt a sétálónak. Ez élő fák, út, virágok dimenzióját csak centiméterekben lehetett bár kifejezni, de e fák virágot hajtottak tavasszal, s gyümölcsöt hoztak nyáron. A félméteres japán kert, mely egy végtelen kultúra ezer évein át zsugorodott össze természetből emberi játékká: élt, s a három centiméteres rózsabokrok fölött bizonyára égett egy labdányi nap: egy nép teremtő lelke.Li visszament - nem Japánba - Koreába, s nyugtalan írással írt egy anzikszet arról, hogy ott sem jó az élet. De a japán kert emlékét itt hagyta; s nekem különös örömöm telik benne, hogy hozzányúljak néha, mert előkelő játékosságával úgy hat reám, mint minden hiú földi tény egyetlen lehető szimbóluma.

Válasz

Márai Sándor: Az igazi - részlet:"Én, a csodában reménykedtem. Mi a csoda?... Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges válaszfalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van még együttérzés, élnek még emberek valahol.Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek. Ez az élmény a gyermekkor. A várakozás emléke. Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor is, amikor később egyszer pl. látjuk a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömök és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő és reménykedő várakozásból... a szerelem, tehát nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert. "              Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép 1.· kapcsolódó kép 2.

Válasz

Márai Sándor: Az igazi - részlet:"Én, a csodában reménykedtem. Mi a csoda?... Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges válaszfalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van még együttérzés, élnek még emberek valahol.Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek. Ez az élmény a gyermekkor. A várakozás emléke. Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor is, amikor később egyszer pl. látjuk a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömök és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő és reménykedő várakozásból... a szerelem, tehát nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert. "              Kapcsolódó képek:· kapcsolódó kép 1.· kapcsolódó kép 2.

Válasz